Több, mint két év
telt el azóta, hogy útnak indítottam blogomat, azzal a nem titkolt szándékkal,
hogy jelet hagyjak a világban, hogy lábnyomom ne olyan legyen, mintha a
tengerparti fövenyen taposnék, melyet elmos a tenger hulláma, hanem megmaradjon
és ne tűnjön el nyomtalanul.
Azóta volt részem
egyrészt örömben, ujjongásban, boldogságban, mintha egy hegy tetején csücsülnék
és soha nem kívánnék lejönni onnan. Megtapasztaltam, hogy innen lehet nagyot
esni, sőt zuhanni, mint egy kétségbeesett madár, mely elfelejt repülni. Pedig,
ahogy egyszer egy idézetben is olvastam: "Szárnyunk a hit, mely ha erős,
jöhet az élet vihara...". Mert az élet vihara az jön.
Feltartóztathatatlanul, kérlelhetetlenül, zordan közelített, s én csak álltam
tanácstalanul, védtelenül, gyöngén. S a kérdés is talán szokványos: "Miért
éppen én?" "Miért pont velem történik mindez?" Jó lenne tudni!
Jó lenne
tudni?
Ha tudnánk előre, mi
vár ránk, lehet, hogy felkészülhetnénk, erőt gyűjthetnénk, s nem érne
váratlanul mindez. Ugyanakkor, ha tudnánk előre, mikor jön a vihar, s milyen
formában, talán akkor sem lennénk rá felkészülve, a vihar akkor sem lenne
kisebb, s a hozzáállásunk sem lenne erősebb, magabiztosabb. Talány... Odafenn
tudják, hogy minden úgy van jól, ahogy éppen van. Ebben hiszek és kérem is e
hitet attól a Valakitől, aki kézben tartja sorsomat és gondot visel rám minden
áldott nap.
Gondot visel rám, de
nemcsak rám, hanem minden egyes emberre, minden gyermekére, kicsinyekre és
nagyokra egyaránt. Nemcsak, hogy gondot visel rám, ránk, hanem általunk
is cselekszik. Általunk, általam, amikor immár másfél hónapja részese lehetek Nagyszalontán a
Dévai Szent Ferenc Alapítvány által fenntartott gyermekotthonban lakó gyermekek
mindennapjainak. Talán sokszor nem egyéb ez a gondoskodás, mint egy-egy
felvarrott gomb, megtörölt orr, bekent seb, kimosott dzseki, megfőzött tea,
beadott gyógyszer, megoldott matek példa, megpucolt krumpli.
Az élet itt
egyszerű. Nem számítanak már olyan fontos dolognak a precízen kidíszített
decoupage dobozok, amiket pár éve oly nagy gonddal készítettem. Az a csokimáz
vagy az a szülinapi torta sem kell már, hogy annyira kifogástalanul szép
legyen. Egy születésnapi bulihoz sem kell semmi egyéb, mint zene, jókedv és együttlét. Még az sem szegi kedvünket, ha üdítő helyett teát iszunk, mert ami igazán fontos, hogy jól érezzük magunkat, örüljünk egymásnak és sokat nevessünk. Ennyi elég.
Valami újrakezdődik, s nekem most Pio atya imája jut eszembe, mely egyszerűsége révén mindent kifejez, amit mondani szeretnék:
"Istenem,
Múltamat Irgalmadra,
Jelenemet Szeretetedre,
Jövőmet Gondviselésedre bízom."
