2019. április 22., hétfő


2019. Húsvét

Ma, Húsvéthétfőn örömúton jártam. Nem voltam egyedül, mint ahogy Jézus tanítványai sem, amikor elindultak, hogy meglessék a sírt. A lelkem állapota mondhatni nem volt túl fényes egy családi viharfelhő-átvonulás következtében. Inkább a szomorú emmauszi tanítványokhoz hasonlítottam, akiknek valami hályogféle borította   a szemüket és emiatt nem láttak.

Ahogy a hajnali fáradtság dacára gondolataimmal küszködve lépegettem, felsejlett bennem a kérdés: "Miről beszélgettetek itt az úton?" (Lk, 24,17) Csakúgy folytak, áradtak bennem a belső szavak, lelkem hangjai. Panaszosan, kérdőn, kétségbeesve, csalódottan hallgattam őket. Közben a Szentírás szavai csakúgy gördültek elém, mint fűszálak csúcsán a hajnali gyöngyharmat cseppek: "Nincs itt, feltámadt!" (Lk 24,6) "Békesség nektek!" (Jn 20,21) "Ne féljetek!" (Mt 28,10) "Ne légy hitetlen, hanem hívő!" (Jn 20,27)

Hívő... Lassan 25 évi kereszténységemre gondoltam és próbáltam az Igaz hangokban bízni: Jézus igaz Lelkének hangjaiban. És milyen jól esett a közösség ereje is! Megérintődött lelkem önmagát  faggatta akkor hite erejéről, s mily megszégyenülve csitultak el gondolataim. Eszembe jutott a Viskó című film egyik jelenete, amikor Mack szörnyű emlékeivel küzd egy csónakban, mely süllyedni kezd. Új barátjához, Jézusához kiált akkor, de csak a hangját képes meghallani: "Amire nézel, az te magad vagy. De ne a fájdalmadra nézz, hanem bízz bennem! Keep your eyes on Me!" És akkor lassan, komótosan észleltem, hogy elcsitulnak a hullámok, lelkem hullámai és derengeni kezdenek a napfelkelte fényei.

És jöttek versek, gondolatok, szavak a Bibliából, Társaktól, a természet hajnalpírja... Ó, és azok a napfénytől ragyogó gyöngyharmat cseppek a fűszálak  bóbitáján...

És ismét szebben ragyogott a reggel! Aranylóbban fénylett a nap, zengőbb a madarak éneke és csengőbb lett az én hangom is, ahogy énekelte dalát, ahogy továbbénekelt: 

"Szívembe add, Uram csöndes örömöd,

 Víg kedvünk, hogy legyen újra, 

Bízva ki él, annak ünnep adatik, 

Alleluja, Alleluja!" (Taize-i Alleluja) 


Áldott Békés Húsvétot!




2015. szeptember 27., vasárnap

A csodákról



Csodák az életemben


A csoda a világ megszokott rendjétől eltérő jelenség, amely jelzi Isten jelenlétét és erejét. Olyan valami, mintha elhúznánk egy függönyt, s egy pillanatra láthatóvá, tapasztalhatóvá válnék az egyébként is mindig jelenlevő Isten hatalma és szeretete. Hiszen a csoda Isten jelenlétének és szeretetének igazolására szolgál. Isten Gondviselésének jele. Szent Ágoston írja a csodáról: „Isten mindennapos csodáihoz annyira hozzászoktunk, hogy alig gondolunk rájuk. Például arra a csodára, amelyet minden egyes búzaszemnél végbevisz: megszaporítva azt az aratásra. Azért Isten időnként olyan dolgokat tesz, amelyek a természet szokott rendjén kívül vannak. Az a célja velük, hogy az emberek felfigyeljenek.” Valójában azonban a világmindenség rendje nagyobb csoda, mint ötezer ember jóllakatása öt kenyérrel.
Csodák ma is vannak (Pl Lourdes-ban 1858-ban Bernadettnek megjelent a szent Szűz és a helyen egy forrás fakadt, amelyben sokan meggyógyulnak).
A gyermek boldog, mert látja a világ sok-sok csodáját. Minden csoda öröm. Csoda, hogy röpül a madár, hogy úszik a hal, kizöldül a vetés, fogócskáznak a hópelyhek. A gyermek csoda-érzékeny. A felnőtt évek koptatják meg érzékenységünket. A művészek halálukig őrzik. Csodálatuk, ámulatuk jelenik meg a versben, a festményen, a zeneműben. Ha színész, szavaiban, arcán, testében.
Benned szunnyad a gyermek és él egy művész. Hiszen a verset, amit élvezel, újra költöd a szívedben; Bach zenéjét újra komponálod, mikor hallgatod és bár a festmény előtt kezed nem mozdul, a képet újra álmodod a művésszel.
A hétköznapban is mennyi csoda! Csak csodalátó szem kell. Ne legyen „természetes” minden, s nem igaz, hogy minden „magától értetődő”. Ésszel agyonszűkített szemünket szívünk nyissa ki!
Akkor a napkelte még soha-nem látott csoda lesz; a lepke szárnyán elámulsz; a szél üzenetét hallgatod; az illatok nyelvét érteni akarod. Az arcok igaz és hazug meséjét örömmel olvasod.
Csoda, hogy élsz, hogy lettél és vagy. Csoda, hogy szemed lát, füled hall, járni tudsz, gondolkodsz… A gondolatban a szellem szikrája s abban Valaki-és mindezt Te felfogod, akarod, szereted.
Csak csodalátó szem kell…

2015. július 29., szerda

Nagyon régen...

Kedves Olvasóim!

Nagyon régen tettem már közzé bármit is a blogomon. Nem mintha nem lett volna mondanivalóm, sőt... Három év nagy idő. De mi is az idő? Olyan valami, ami odaát nincs. Olyan valami, ami véges. Olyan valami, ami nélkül nem tudjuk elképzelni az életet, mert mi időben gondolkodunk és életünk folyása is időben történik. "Telt, múlt az idő..." - szólnak a népmesék sorai is. Ahogy az életemben is telik, múlik az idő. 40 éves lettem, sőt már el is múltam. 20 éve már, hogy megtörtént a keresztelésem, mely tudatos döntés eredménye. Azóta sok-sok vers tanúskodik lelkem rezdüléseiről, érzelmeim hullámzó tengeréről, Istenkapcsolatomról, szerelmekről, változásokról. Gondolatok ezek, melyekkel talán nyomot hagyok itt a földön, ahogy az intro-ban is kifejeztem. 
Szeretném a jövőben verseimmel is gazdagítani a "Lelkem hangjai"-t, hátha megérint Téged is, kedves Olvasót, s talán lelki kincsekkel gyarapíthatom általuk értékes életed.
Álljon itt először is egy olyan vers, mely Isten titokzatos jelenlétéről sejtet meg valamit, valahol a szíved mélyében...



VALAHOL



Valahol szól hozzád egy hang,

Valahol kiált feléd,

Valahol nyújtja kezét,

Valahol még kiejtik nevét.



Hol van rejteke?

Hol van ismerete?

Hol van égi, megbocsátó,

Irgalmas Szent Szeretete?



Valahol a szívedben,

Valahol nagyon mélyen

Valahol a sötétségben

Ott parázslik még kialvatlan

Áldón csodás ereje.

2012. november 4., vasárnap

Ima

Álljon itt egy kedvenc imám, mely kapcsolódik előző bejegyzésemhez, Szent Ferenc imája a békéért.







"Uram, tégy engem a békéd eszközévé,
hogy szeretetet vigyek oda, ahol gyűlölet uralkodik,
hogy a megbocsátás szellemét vigyem oda, ahol széthúzás van,
hogy harmóniát vigyek oda, ahol békétlenség van,
hogy hitet vigyek oda, ahol kételyek vannak,
hogy örömöt vigyek oda, ahol szomorúság lakik.

Uram, add meg nekem, hogy én vigasztalhassak ahelyett, hogy engem vigasztalnának,
hogy
én értsek meg másokat ahelyett, hogy arra vágynék, engem értsenek meg,
hogy szeressek inkább, minthogy engem szeressenek.
Mert aki elfelejti magát, az találja meg,
aki megbocsát, annak megbocsátanak,
aki meghal, az fölébred az örök életre.

Ámen."



"Aki meghal, az fölébred az örök életre."

Szeretett Szüleim és Nagyszüleim emléke szívemben örökké él, s hiszem, hogy nemcsak az emlékük és nemcsak a szívemben, hanem halhatatlan lelkük ÉL odaát az Örökkévalóságban... 

Új kezdet



Több, mint két év telt el azóta, hogy útnak indítottam blogomat, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy jelet hagyjak a világban, hogy lábnyomom ne olyan legyen, mintha a tengerparti fövenyen taposnék, melyet elmos a tenger hulláma, hanem megmaradjon és ne tűnjön el nyomtalanul.

Azóta volt részem egyrészt örömben, ujjongásban, boldogságban, mintha egy hegy tetején csücsülnék és soha nem kívánnék lejönni onnan. Megtapasztaltam, hogy innen lehet nagyot esni, sőt zuhanni, mint egy kétségbeesett madár, mely elfelejt repülni. Pedig, ahogy egyszer egy idézetben is olvastam: "Szárnyunk a hit, mely ha erős, jöhet az élet vihara...". Mert az élet vihara az jön. Feltartóztathatatlanul, kérlelhetetlenül, zordan közelített, s én csak álltam tanácstalanul, védtelenül, gyöngén. S a kérdés is talán szokványos: "Miért éppen én?" "Miért pont velem történik mindez?" Jó lenne tudni!

Jó lenne tudni? 
Ha tudnánk előre, mi vár ránk, lehet, hogy felkészülhetnénk, erőt gyűjthetnénk, s nem érne váratlanul mindez. Ugyanakkor, ha tudnánk előre, mikor jön a vihar, s milyen formában, talán akkor sem lennénk rá felkészülve, a vihar akkor sem lenne kisebb, s a hozzáállásunk sem lenne erősebb, magabiztosabb. Talány... Odafenn tudják, hogy minden úgy van jól, ahogy éppen van. Ebben hiszek és kérem is e hitet attól a Valakitől, aki kézben tartja sorsomat és gondot visel rám minden áldott nap. 

Gondot visel rám, de nemcsak rám, hanem minden egyes emberre, minden gyermekére, kicsinyekre és nagyokra egyaránt. Nemcsak, hogy gondot visel rám, ránk, hanem általunk is cselekszik. Általunk, általam, amikor immár másfél hónapja részese lehetek Nagyszalontán a Dévai Szent Ferenc Alapítvány által fenntartott gyermekotthonban lakó gyermekek mindennapjainak. Talán sokszor nem egyéb ez a gondoskodás, mint egy-egy felvarrott gomb, megtörölt orr, bekent seb, kimosott dzseki, megfőzött tea, beadott gyógyszer, megoldott matek példa, megpucolt krumpli.

Az élet itt egyszerű. Nem számítanak már olyan fontos dolognak a precízen kidíszített decoupage dobozok, amiket pár éve oly nagy gonddal készítettem. Az a csokimáz vagy az a szülinapi torta sem kell már, hogy annyira kifogástalanul szép legyen. Egy születésnapi bulihoz sem kell semmi egyéb, mint zene, jókedv és együttlét. Még az sem szegi kedvünket, ha üdítő helyett teát iszunk, mert ami igazán fontos, hogy jól érezzük magunkat, örüljünk egymásnak és sokat nevessünk. Ennyi elég.

Valami újrakezdődik, s nekem most Pio atya imája jut eszembe, mely egyszerűsége révén mindent kifejez, amit mondani szeretnék:

"Istenem,
Múltamat Irgalmadra,
Jelenemet Szeretetedre,
Jövőmet Gondviselésedre bízom."





2010. április 16., péntek

Személyes

"Az emberek olyanok, mint a tükör; ha egy tükörbe belegrimaszkodok, akkor vicsorgó alak néz vissza rám; de ha belemosolygok, akkor egy mosolygós arcot mutat nekem. A legtöbb ember ilyen. Merjünk belemosolyogni, szeretettel belenézni a másik szemébe, és akkor egész biztos, hogy ő is a szép arcát fogja mutatni nekünk."

(Böjte Csaba testvér)

Elgondolkodom, mennyire így van ez velem is. Szinte mindig a döntésemtől függ, milyennek látom az embereket. Régen olvastam egy történetet, amelyben megkérdeztek valakit, aki idegen faluba költözött, hogy milyennek látja ott az embereket. Annyit válaszolt, hogy abban a faluban mindenki csak jár-kel közömbösen, ridegek és barátságtalanok az emberek és még rosszindulatúak is.
Később történt, hogy egy másik ember is ugyanabba a faluba költözött és neki is feltették a kérdést: "Milyennek találod ott a falubelieket?" Ő derűsen feltekintett és azt válaszolta: "Nagyon kedvesek, barátságosak és mindig van hozzám egy jó szavuk."

Már első olvasásra is megragadt ez a történet, melyre most rárímel Csaba testvér megfogalmazása is. Milyen szép is lenne, ha be tudnánk gyakorolni ezt a szívből jövő jóindulatot, kedvességet önmagunk tükrébe nézve és egymást szemlélve is.