Új kezdet

Több, mint két év telt el azóta, hogy útnak indítottam blogomat, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy jelet hagyjak a világban, hogy lábnyomom ne olyan legyen, mintha a tengerparti fövenyen taposnék, melyet elmos a tenger hulláma, hanem megmaradjon és ne tűnjön el nyomtalanul.

Azóta volt részem egyrészt örömben, ujjongásban, boldogságban, mintha egy hegy tetején csücsülnék és soha nem kívánnék lejönni onnan. Megtapasztaltam, hogy innen lehet nagyot esni, sőt zuhanni, mint egy kétségbeesett madár, mely elfelejt repülni. Pedig, ahogy egyszer egy idézetben is olvastam: "Szárnyunk a hit, mely ha erős, jöhet az élet vihara...". Mert az élet vihara az jön. Feltartóztathatatlanul, kérlelhetetlenül, zordan közelített, s én csak álltam tanácstalanul, védtelenül, gyöngén. S a kérdés is talán szokványos: "Miért éppen én?" "Miért pont velem történik mindez?" Jó lenne tudni!

Jó lenne tudni? 

Ha tudnánk előre, mi vár ránk, lehet, hogy felkészülhetnénk, erőt gyűjthetnénk, s nem érne váratlanul mindez. Ugyanakkor, ha tudnánk előre, mikor jön a vihar, s milyen formában, talán akkor sem lennénk rá felkészülve, a vihar akkor sem lenne kisebb, s a hozzáállásunk sem lenne erősebb, magabiztosabb. Talány... Odafenn tudják, hogy minden úgy van jól, ahogy éppen van. Ebben hiszek és kérem is e hitet attól a Valakitől, aki kézben tartja sorsomat és gondot visel rám minden áldott nap. 

Gondot visel rám, de nemcsak rám, hanem minden egyes emberre, minden gyermekére, kicsinyekre és nagyokra egyaránt. Nemcsak, hogy gondot visel rám, ránk, hanem általunk is cselekszik. Általunk, általam, amikor immár másfél hónapja részese lehetek Nagyszalontán a Dévai Szent Ferenc Alapítvány által fenntartott gyermekotthonban lakó gyermekek mindennapjainak. Talán sokszor nem egyéb ez a gondoskodás, mint egy-egy felvarrott gomb, megtörölt orr, bekent seb, kimosott dzseki, megfőzött tea, beadott gyógyszer, megoldott matek példa, megpucolt krumpli.

Az élet itt egyszerű. Nem számítanak már olyan fontos dolognak a precízen kidíszített decoupage dobozok, amiket pár éve oly nagy gonddal készítettem. Az a csokimáz vagy az a szülinapi torta sem kell már, hogy annyira kifogástalanul szép legyen. Egy születésnapi bulihoz sem kell semmi egyéb, mint zene, jókedv és együttlét. Még az sem szegi kedvünket, ha üdítő helyett teát iszunk, mert ami igazán fontos, hogy jól érezzük magunkat, örüljünk egymásnak és sokat nevessünk. Ennyi elég.

Valami újrakezdődik, s nekem most Pio atya imája jut eszembe, mely egyszerűsége révén mindent kifejez, amit mondani szeretnék:

"Istenem,

Múltamat Irgalmadra,
Jelenemet Szeretetedre,
Jövőmet Gondviselésedre bízom."